Tündérmesék koloritja

„Tornyainak ez a tehetséges tanítványa” az, akitől mi tanulunk. Rudnay, Várady, Pásztor, Kiss Lajos, Rubletzky, Tornyai unisono vallották és vallják, hogy Endre Bélának sokkal, nagyon sokkal többet köszönhetnek, mint az összes hazai és külföldi akadémiáknak és tudós professzoroknak- mind együttvéve.”

TORNYAI JÁNOS: Endre Béla.
A Jövendő, 1910. 4. szám, március 15.

Tornyai, barátjáról Endre Béláról elhangzott elismerő sorai a nyilvánvaló elfogultság ellenére is lényeges észrevételeket közölnek a méltatlanul elfeledett festőről és a 20. század eleji alföldi művészeti mozgalmakban betöltött tényleges szerepéről. Endréről a korabeli visszaemlékezések halk szavú, visszahúzódó, európai műveltségű alkotóról vallanak. Sokat tépelődő, munkáját és sajátmagát folyamatosan elemző alkata hajlamos volt a nagy elbizonytalanodásokra. A kortársak beszámolóit, reflexióit olvasva egyfajta poeta doctus képe bontakozik ki előttünk. Az életében megjelent recenziók és a halála után megjelent méltatások is, ugyan kiemelik a vásárhelyi festészet, illetve művészeti élet kapcsán kifejtett tevékenységét, úttörő szerepét, de mégis mindvégig Tornyai „árnyékában” maradt művészete. Folyamatosan a kirobbanó erejű, őseredeti tehetség Tornyai festészetének visszfényében igyekeztek elhelyezni életművét. Ezt jelzi idézetünkben a „Tornyainak ez a tehetséges tanítványa” kezdetű sor is. Festészetére valahogy állandó jelzőként tapadt a halk szavú, lírai festő toposza. Pedig ez korántsem volt így, a világlátott, széleskörű műveltséggel rendelkező művész valóban kitűnt pályatársai közül lírai, poétikus, érzékeny látásmódjával, de ez mellett igen is létezik festészetének egy szimbolikus töltetű, drámai vonulata. Nagyközönség által legismertebb tájképfestészetén túl, jelentősek enteriőr képei, illetve csendéletei, melyek a 20. század eleji magyar festészet fontos darabjai közé tartoznak.

„Sose láttam a magyar pusztának egy ilyen álomszerű, különös, egyéni színskálájú megrögzítését. Hozzászoktunk, hogy a magyar pusztát csak éles napfényben, kemény pontos vonalakkal és színekkel lássák a festők. A vihart is napfényben nézték meg és a délibábot is… a lencse élességével. Ennek a festőnek a képei a tündérmesék koloritja volt. Ez a puszta tízezer éves mélységekig ment, mintha a japán, a kínai, a napkeleti ősszemlélet csillant volna fel. Egy új világot kaptam, egy teremtő léleknek leheletfinom és mégis a magyar sárba ragadt különös világát.”

Móricz Zsigmond

A nagyszabású kiállítás – közel ötven esztendeje, 1970-ben a Magyar Nemzeti Galériában volt a festő utolsó összefoglaló tárlata – a hazai múzeumok anyagából és magángyűjteményekből válogatva, a festő teljes életművét felölelő kollekcióval adózik a kilencven éve elhunyt, jelentős alföldi mester emlékének.

Tündérmesék koloritja - Endre Béla (1870-1928) festőművész gyűjteményes kiállítása

2018. március 1. – május 13.
Hódmezővásárhely, Tornyai János Múzeum

A kiállítás kurátora: Dr. Nátyi Róbert művészettörténész
Szakmai közreműködők: Bernátsky Ferenc történész-muzeológus, Nagy Imre művészettörténész, Nagy Vera néprajzkutató-főmuzeológus és Tóth István történész-főmuzeológus