Élő MúzeumCafé Kosztaról - nem csak az Alföld festőjéről

"Nem maradt nekem más, mint a magyar föld, magyar szív és magyar vér, ezek segítettek munkálkodásomban, elértem hosszas küzdelemmel azt, hogy minden művészi tényező elismeri képeimben a magyar jelleget úgy itthon mint külföldön, ami boldogít, de a szegénység megmaradt" - írta Koszta József mintegy vádiratként a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 1939-ben kiküldött művész-kataszteri kérdőívére. Habár Koszta egyéni hangú festészetét, különleges tehetségét már legelső kiállítási jelentkezésétől fogva megkülönböztetett szakmai figyelem kísérte, mégis több mint hat évtizednek kellett eltelnie a mester halálát követően ahhoz, hogy életművét egy átfogó kiállításon és kötetben mutassák be. Pedig Koszta alkotásaiból az állam folyamatosan vásárolt a múzeumok számára, a műgyűjtők az 1917-es nagysikerű kiállítása óta szívesen illesztik festményeit gyűjteményükbe, az aukciókon is kelendőek képei, valamint a mester egyike a széles körben hamisított magyar festőknek.

Koszta József gyűjteményes kiállításának megnyitója
A Koszta házaspár, Ortutay Gyula miniszter, Ortutay Zsuzsa 1948. október 23-án
(Forrás: Koszta József Múzeum Fotótára)

Az ÉlőMúzeumcafé beszélgetés résztvevői arra a kérdésre próbálnak hozzávetőleges választ adni, hogy ki is volt tulajdonképpen ez a rendkívül szegény körülmények közül a maga erejéből felemelkedett, sokat nélkülöző, küszködő és legendásan szerény életvitele mellett művészeti kérdésekben kérlelhetetlenül igényes nagy magyar festő? Szinyei Merse Anna, a hódmezővásárhelyi kiállítás vezető kurátora és a Koszta monográfia szerzője évtizedek óta elkötelezett híve a mester munkásságának. Mind a Magyar Nemzeti Galéria több mint húsz évig fenn álló állandó kiállítására, mind az általa rendezett külföldi és magyar kiállításokra a megszokottnál nagyobb számban válogatott be Koszta-festményeket.

Szinyei Merse Anna művészettörténész mutatja be Koszta József gyűjteményes tárlatát
MTI fotó: Kelemen Zoltán Gergely

Koszta életében aránylag gyakori magyar és nemzetközi kiállításokon kívül sokszor állított ki Budapesten. Utolsó gyűjteményes tárlata óta ‑ a halála előtti évben, 1948-ban nyílt meg a Nemzeti Szalonban, miután az elsők között tüntették ki nagyszerű életművét Kossuth-díjjal ‑ érthetetlen módon csak vidéki városokban rendeztek egyéni kamara kiállításokat, holott a két világháború közötti művészetet, illetve az alföldi festészetet bemutató tárlatokon kiemelt helyet biztosítottak számára mind bel-, mind külföldön, és remekművei kivétel nélkül mindenütt a legnagyobb elismeréssel találkoztak.