A népi szecessziós kerámia hódmezővásárhelyi mesterei

Nagy Vera, a Tornyai János Múzeum néprajzkutató-főmuzeológusa, a hódmezővásárhelyi népi kerámia jól ismert kutatója, akitől már régóta vártuk a most kézbe vett kötetet. A könyv a népi kerámia 20. századi folytatására helyezi a hangsúlyt, egy olyan időszakra, amelyet eddig a néprajzkutatás alig-alig, vagy csak periférikusan vizsgált. Sorai nyomán szinte látjuk, ahogy az egyes, név szerint is ismert mesterek (Baán Imre, Csenki István, Lázi János ) és a hozzájuk tartozó nők (feleségek és lányaik) a művészek által 1912-ben létrehívott Majolikatelep kerámiáival párhuzamosan próbálják kialakítani munkáik sajátos, csak rájuk jellemző vonásait, kísérleteznek az új elképzelések egyénítésével, miközben a vásárlók igényeihez is kénytelenek voltak alkalmazkodni.

Csupor István

A 20. századi kisműhelyek díszedényei mindeddig kívül maradtak a kutatók érdeklődési körén. […] A mellőzéshez hozzájárult az a tény is, hogy az 1950-es évek hivatalos kultúraszemlélete polgári giccsnek könyvelte el a század első felének díszedényeit. [...] Letagadhatatlan tény, hogy ezek a kerámiák éppúgy részét képezik Hódmezővásárhely kerámiakultúrájának, mint a népi cserépedények vagy a Majolikatelep termékei.

A két világháború között még több tucat fazekasműhely működött a városban. Felmerülhet a kérdés, hogy miért éppen három mester – Baán Imre, Csenki (Czvalinga) István és Lázi János – munkásságának bemutatására esett a választásom. […] Színes, gazdagon díszített kerámiáik egységes stílust képviselnek, más mesterek munkáitól jól elkülönülnek. Díszítésükben a szecesszió népi változata jelenik meg, amely a náluk dolgozó festőasszonyoknak, elsősorban Lázi János nővéreinek köszönhető.

A három mester stílusban és életútban egyaránt összefonódó munkásságát kívánja ismertetni ez a könyv, nem titkolva ama célját sem, hogy a gyűjtők polcain sorakozó színpompás edények a jövőben ne csak gyönyörködtessenek, de küzdelmes fazekas sorsokról is valljanak.

Nagy Vera